Szeptember első hete, sok családban kezdődik az iskolai év, sok gyerek most kerül először kapcsolatba az intézményes oktatás ill. gyerekfelügyelet különböző formáival. Szerencsére már a legtöbb intézmény biztosít a kisgyerekek és szüleik számára időt a beszokás nehézségeinek leküzdésére, de sajnos még ilyenkor is adódnak nagyon nehéz helyzetek, amikor a gyerek nem akar bemenni a csoportba, nem akarja a szülőt elengedni, kapaszkodik, sír, tombol, roppant nehéz helyzetet teremtve szülőnek pedagógusnak/gondozónak egyaránt. Ez tökéletesen tükrözi azt a nehéz helyzetet amit a kisgyerek él meg az elválás során, azzal a különbséggel, hogy ő még ebben a helyzetbe teljesen kiszolgáltatott, nekünk felnőtteknek viszont már meg lehetnek és jó, ha megvannak az eszközeink a megküzdésre. Ez azt is jelenti, hogy nem mindig vannak meg az eszközeink, ilyenkor két tehetetlen ember áll egymással szemben és kívülről várjuk a megoldást.

Ahhoz, hogy ebből a tehetetlen helyzetből kilépjünk, nézzük át miről is szól a beszokás, mit jelent ez egy 2,3 vagy 4 évesnek, mennyire számít az, hogy már korábban volt közösségben, hogy közben született egy kistestvér, közben anya is visszament dolgozni, esetleg volt-e válás a kisgyerek életében. De ugyanennyire fontos az is, hogy a szülő hogyan kezeli a gyereke leválását, mennyire tudja őt engedni akkor is, ha az fáj. Ha ez a szülőben hoz fel időben közeli vagy távolabbi veszteségeket, akkor sokkal nehezebb az elengedés, ezzel pedig meg tudjuk nehezíteni a gyermekünk helyzetét, hiszen érzékeny csápjaikkal pillanatok alatt felmérik, hogy képesek erősíteni az elengedés fájdalmát, ezáltal növelik esélyüket arra, hogy megszabaduljanak az elvesztés okozta gyötrelmektől. Ez egy nagyon egészséges megküzdés a részükről, azt jelenti, hogy a látszat ellenére jól operálnak azokkal az eszközökkel melyek rendelkezésükre állnak.

Általában az a kisgyerek aki nem élte még meg az elhagyatottság élményét, aki töretlenül tud bízni szüleiben és megérett a közösségi létre (általában 2,5-3 év), azoknak a beszoktatás nem szokott problémát jelenteni, ha az intézmény biztosítja a fokozatossághoz szükséges jelenlétet a szülő számára. Ez azt jelenti, hogy adnak 3-5 naptól két hétig időt arra, hogy a gyermek otthon megélt biztonság érzete ez idő alatt kialakuljon az óvodában/bölcsődében is. A szükséges idő mennyisége függ a gyerek érzelmi ritmusától, a szülő bizalmától az óvónő/gondozónő irányában, attól, hogy a szülő hogyan engedi el a gyereket, hogy a gyerek mennyire talál jó társakra a csoportba (ez inkább az óvodában, mint a bölcsődében) és természetesen attól, hogy a pedagógus tud-e nyitni a gyerek felé, tud-e figyelmet adni neki.
Ezek közül bármelyiknek (esetleg többnek) a hiánya illetve jelenléte nehézségeket tud okozni és nagyon elnyújtja a beszokás időszakát, a végén a beszokás nem egy bizalmi helyzet továbbvitele lesz, hanem a gyerek mély szorongások közepette tanulja meg lassan, hogy az óvoda/bölcsőde is tud biztonságos lenni. Ez gyakran tünetekkel jár, a gyerek ezzel jelzi, hogy nem jó neki ez a helyzet, pl. körmét kezdi rágni, rosszúl alszik, újra bepisil/bekakil illetve visszatartja a székletét, verekedőssé vagy nagyon visszahúzódóvá válik, az étkezése lesz problematikus, stb.

A beszokásnak van egy nagyon intenzív első 3-5 napja, amikor még igényeli a legtöbb gyerek egy olyan felnőtt állandóan elérhető közelségét, akiben bízik, akiről azt gondolja, hogy a bajban meg tudja őt védeni. Ezután jön kb. az első két hét, amikor még állandóan kérdés, hogy most hol van anya, mikor jön értem, fontos, hogy a gyerek mindig tudja a válaszokat ezekre a kérdésekre, mert még így is gyakran felteszi az óvónőnek, mert újra és újra hallania kell ugyan azt a választ, és nap mint nap meg kell tapasztalja, hogy tartjuk a szavunkat. Ezért nagyon fontos (máskor is, de most különösen), hogy csak azt ígérjük meg, amit biztosan be tudunk tartani. Fontos, hogy ne órákat ígérjünk neki, hisz időérzékük egyáltalán nincs, hanem a napirend történéseihez kössük azt, hogy mikor jövünk érte, pl. ebéd után vagy alvás után. Itt az után az konkrétan azt jelenti a gyerek számára, hogy az ebéd befejeztekor és akkor fog várni. Az ebéd után számára nem az ebéd végével kezdődik és tart órákon keresztül, hanem amikor letette a kanalat vagy elvették tőle a tányért, ezért tanácsos az ebéd alatt megérkezni.
Az első hónapban még intenzíven érezhető, hogy idegen környezetben van, még nem tudja a csoporttársai nevét (gyakran hamarabb tudja a jelét mint a nevét), de már kezdi kiismerni kit engedhet a maga közelébe vagy kit kell elkerülni, a beszédesebb gyerekek sokat beszélnek arról, hogy mi történt az közösségbe, a visszahúzódóbbak nagyokat hallgatnak és “nem emlékeznek semmire”, aztán fokozatosan, négy-öt hónap alatt kialakul a biztonságérzetük, kialakulnak a klikkek, a csípési sorrend, megtanulják a szabályokat, megtanulják a a felnőtteket, és igazán lenyugszanak, kezdődik a gyönyörű óvodás korszak, a beszédesebbek kevesebbet emlegetik, a hallgatagok meg elkezdenek beszélni a napjukról.

A beszokásra akkor is szükség van, ha gyerek már járt közösségben, hiszen a bizalmának ugyanúgy nincs még élmény alapja, mint az első alkalommal, annyiban könnyebb a helyzete, hogy a helyzettel való megküzdéshez már vannak eszközei, hisz a korábban tanult technikái már használhatóak, de ez nem váltja ki a beszoktatást, csupán megkönnyíti azt, remélhetőleg pár nap elég lesz a jelenlétünkből ill. közelségünkből ahhoz, hogy bizalmat tudjon szavazni a pedagógusnak.

A beszokás a szülőről való leválási folyamatnak egy nagyon intenzív szakasza, amely veszteség élménnyel jár, hiszen elvész az anyával való állandó együttlét élménye, és ezt fel kell dolgozni gyereknek és szülőnek egyaránt. Ha ez bizalomvesztéssel is jár, mert nem kaptunk időt a bizalom átadására, mert hirtelen kellet visszamennünk dolgozni, vagy bármi más miatt, az nagy mértékben nehezíti ezt a feldolgozást. De ugyan így nehezíti a feldolgozást bármilyen párhuzamos családi folyamat aminek van leválási vetülete, ilyenek pl. a fent említett visszatérése anyának a munkába, kistestvér születése, nagyszülő elvesztése, a szülők kapcsolatának a komolyabb krízise (ha már komolyan felmerül a válás vagy különélés gondolata), költözés és minden olyan történés, ami által a gyerek veszteséget él meg.

Ha eljutottunk a tehetetlenségig a helyzet kezelésében, érdemes szakembert megkeresni, mert ha elkezdenek a különböző játszmák ráépülni a tünetekre, azoknak a feltárása és megoldása nagyon sok energiát igényel a családtól és gyakran csak ilyenkor tudatosodik bennünk, ilyenkor döbbenünk rá, hogy külső segítség nélkül már nagyon nehéz vagy anélkül nem is megy a helyzet megoldása.